Ez az egyetlen szó, ami eszembe jut, ha bárhol tükröt látok. Ja, nem. Néha még a gusztustalan is. Pár napja láttam a "mit mondanál a 18 éves magadnak" posztot valahol. Nem tudom, hogy mit mondanék, de egy pillanat alatt a helyébe lépnék. Szarom le, mennyi pénzem van most (és mennyire nem volt akkor), nem érdekelne semmi, csak ha az lennék megint aki akkor voltam. De ugye a fizika szabályai szerint ez nem így megy, szóval...elbasztam. Ezt is.
Amikor túl sok és jobb, ha kint van
Félkomoly
Ez a hülye ország még a fizetésnapot is elrontja nekem. Otthon mindig vártam, örültem neki, hogy végre megint van egy kis pénzem, legalábbis úgy tűnt.
Itt meg...nem kurvára mindegy, hogy 8 vagy 10 ezer font van a számlámon?
Egyikkel sem tudok többet kezdeni, mint a másikkal, a munkámba ugyanúgy belehalok minden nap, mint a nap többi részébe.
Szombat
Tudtam, hogy ez lesz, csak annyira reméltem, hogy megváltozik, azzal, hogy végre lekerül a teher a vállaimról. Persze azt már előtte is felfogtam, hogy a napok, az élet semmit nem változik attól, hogy ha egy virtuális szám helyére egy másik kerül. Ugyanúgy tönkrement a testem, ugyanúgy nem maradt semmi szociális életem és ugyanúgy benne vagyok a csapdában amiből nem tudok kilépni, mert tényleg csak az tart már életben. De végülis minek? Most van egy tervem, de ha megcsinálom, akkor is mi van? Ugyanott vagyok, ugyanúgy sehova sem tartok és ugyanúgy nincs semmi értelme. Akkor meg mi a picsának is élek?
Vég(r)e
Syabad vagyok.. Bizonyos értelemben. Október 26, azt hiszem soha nem fogom elfelejteni. Mint ahogy a legelsőt sem, 2003 október 15. 17 év, majdnem a fél életem és gyakorlatilag a teljes felnőtt életem és minden percében ott volt ez a szikla is a vállamon. Mert ugye ezen kivül minden fasza volt :D
Szóval, nincs több adósság, sőt még valamennyi pénzem is maradt. Igazából a hitellel se lenne bajom, ha az én döntésem lett volna, nem pedig annak az árulása, akiben a legjobban kellene/lehetne bizni.
Mostantól viszont tényleg minden döntés csak az enyém. Nincs kit hibáztatni, kire fogni..de megéri.
A foci..oh, a foci..
"Soha nem lesz belőle semmi"
"Eszedbe se jusson, hogy ebből fogsz megélni"
"Ezen a szintem 20 percet tud játszani"
"Peti egyedül megfordíthatta volna a meccset"
"Futtasd meg a kövért!"
Most, hogy már teljesen biztosan végetért ez (is) az életembe, azt hiszem, itt az ideje végigrágni magam rajta. Persze rég vége már ennek, az utolsó "hivatalos" meccsem 2008-ban volt, Törökbálint-ELTE 6-2, a szünetben álltam be és volt egy szabadrúgásom ami fölé ment. Ha tudom, hogy az az utolsó, lehet jobban megjegyzem..vagy legalább jobban lefelé rúgtam volna.. Mindegy, valószínű én emlékszem már bármire is az egész meccsből, ha meg nem, leellenőrizni úgysem tudja senki. És miért tudom már, hogy az volt az utolsó? Vagyis..miért tudtam ezt most elfogadni? Megvannak a lábaim, igazából még öreg sem vagyok, de.. Ahhoz, hogy akár egy baráti focira el tudjak menni anélkül, hogy leégetném magam, ahhoz is legalább 30 kilót kellene leadnom, egyesülethez meg...40, legalább. Az pedig a jelenlegi tempóval (+1 kiló havonta) igen sokáig eltartana és akkor meg már tényleg öreg lennék. A baráti focihoz meg, nos, kellenének barátok is. Itt sincs, ott sincs, sehol sincs. Szóval, vége.
De hogy kezdődött?
"Soha nem lesz belőle semmi"
12-13 éves lehettem amikor elkapott az, hogy focizni, csak focizni, mindig. Előtte kosaraztam pár hónapot, meg volt karate is, de a foci volt az ami igazán. És nagyon szerettem volna egy labdát, szóval a következő születésnapomra meg is kaptam. Emlékszem, tudtam, és vártam annyira annyira nagyon. És úgy gondolták, vicces lesz ha az öcsém gumilabdája lesz a papírban. Hát...az volt, valakinek biztosan, emlékszem, mindenki milyen jót nevetett. Rajtam kívül persze, de a poén az poén nem igaz?
Aztán persze megkaptam az igazit is, és el is mentünk kipróbálni, apával.. és utána mondta azt, amit. Nem nekem persze, de én is hallottam. Külön jól esett a vicc után. Aztán jött a másik, hogy ne is álmodjak. Persze, végülis igaza volt, mindkettőben, csak nem biztos, hogy ez a legjobb módja ezeket közölni. Persze, nyilvánvaló, hogy ha valaki 12 évesen kezdi el, abból akkor lesz csak valami, ha kivételesen tehetséges ÉS megkapja a hátteret, amibe beletartozna pl a szülői támogatás is. Egyébként is elcseszett volt addigra már sokminden, de igy belegázolni valamibe amit tényleg szerettem azoktól akiktől a legkevésbé kellett volna..
Nem véletlen azt hiszem ezek után, hogy úgy ment tovább, ahogy. Már egyébként is önbizalomhiányosan, agyonnyomva az elvárásoktól, akkor jöhet a csapatban játék. Igaziból, nagypályán, klubban. Fél év alatt egy edzésről sem hiányoztam, élveztem, hogy fejlődök, erősödök.. csak a meccsek ne lettek volna.
A legelső
4-kor indultunk, reggel, busszal, jó volt, annyira jó volt..egészen addig, mig el nem kezdődött, egy sokkal jobb csapat ellen, sokkal sokkal sokkal jobb csapat ellen, óriási égés, nagyonsok-0, de valahogy..mintha a többieket nem érdekelte volna, nevetgéltek jól elszórakoztak a visszaúton, amikor nekem sírni lett volna kedvem.
Pláne, hogy utána a meccseken mindig bennem volt a görcs, hogy nem elég, nem vagyok elég jó, itt se, ott se, sehol se. Pedig akkor még olyan edzőnk volt aki odavaló volt, 13-14 éves fiúk közé, tanított, magyarázott, mit miért és hogyan, de aztán munkát kapott az államokban és ott kellett hagyjon minket, nyilván, én is ezt tettem volna.
Utána jött Z, aki még apámmal együtt játszott, ő lett az edzőnk, úgy tűnt, nem lesz sok változás, csak valahogy a heti 4 edzésbő lett 3..aztán 2...és a meccsek, egyre nyomasztóbbak, csak még jobban görcsöltem, pláne amikor a pálya túlső végéről üvöltözött, hogy mit csináltam már megint. Sokszor visszaüvöltöttem volna, hogy én is tudom, hogy elbasztam, kurvára nem segít ha még rá is kontráz. De csak egyre frusztráltabb lettem, ahogy leszarta az egészet. Nem értem, nem értem miért nem lehet ennek a korosztálynak még "csak" játszani. Játszani a meccseket és kijavitani a hibákat edzéseken. ÉS MEGDICSÉRNI AMIKOR VALAMI JÓT CSINÁL AZ A SZERENCSÉTLEN. Ki a faszt érdekel az eredmény, leszámitva persze ezeket. De esküszöm, ha az élete múlna rajta se tudná megmondani mi volt annak a meccsnek az eredménye, ami után percekig üvöltöztött velem az öltözőben, hogy mit basztam el. Pedig csak annyi történt, hogy nem tudtam egyszerre két helyen lenni és próbáltam használni a fejem. Igen, nem sikerült és gólt kaptunk belőle. NA ÉS AZTÁN?? Igen, azzal lett 4-0 és a végén 5-1-re kikaptunk, és akkor mi van? A világon senkit nem érdekel, már a pálya sincs meg, én is csak azért emlékszem az egészre, mert az a rohadt szégyen belémégette, hogy nem vagyok elég jó. Semmire.
És persze ez az ember azóta is a helyi atyaúristen az utánpótlásban, a Mester aki ott van és a gyerekek szeme csillog amikor csak ránéznek, csak éppen évek óta nem tudtak kinevelni egy épkézláb játékost. Na vajon miért.
Mint a másik fasz aki utána jött, akinél az volt az edzés, hogy kiadta a labdát, hogy játsszunk amig ő bent vedel, a meccs előtti """"""""""taktika""""""""" meg az volt, hogy elmondja ki melyik számban játszik, úgy mint a 2 az a jobbhátvéd 3 a söprögető 4 a balhátvéd, a 21. században, taktikát meg azért nem mond, mert ennyi idősen már tudni kell, hogy mit hogyan játszunk. 16-17 éves gyerekekről beszélünk akiket ekkor kellene megtanitani a taktikára!!!!!!!!! Azán 30 meccsen szerzett 4 ponttal sikerült megszerezni a dicsőséges 16. helyet. 16-ból.
És ez is még nyilatkozik az újságokban, mint regionális utánpótlásfejlesztési igazgató és ne verje az ember a fejét a falba. A sajátomat vagy az övét.
Oh, ha már újság. Még abban is szerepeltem. Csapatfotón. Mint egy nemzetközi tornán győztes csapat tagja. Mert meghívták a csapatot, Franciaországba. Német, francia, spanyol, olasz csapatok közé, bizonyám. És a csapat meg is nyerte. Ráadásul gólt sem kapva, ahogy az az újságban is szerepelt. Egy apró pici hibával az egészben. A 20 játékosból hárman voltunk tényleg a csapat tagjai. Igaz, hogy minket hívtak, de sajnos a csapat nem volt elég jó ahhoz, hogy...játszon? Ugyan, az senkit nem érdekelt, kérem, egy U15-ös húsvéti tornán semmi más nem számithat, mint az eredmény. Hiszen ott volt a messze földön híres Teutonia Kleinenbroach. Akikkel az elődöntőben játszottunk. És még 4-0-nál sem kaptunk egy percet se. Már mi, akik a meghívott csapatból voltunk. Kivéve persze egyvalakit..az elnök fiát. Ő játszhatott pár percet. A másik kettő, F és én. Nos, mi végignéztük az egész kupát, melegítettünk, vagy éppen odaadtunk a sipcsontvédőket amikor az edző közölte, hogy mi ma egyik meccsen sem játszunk. Aki nem is a mi edzőnk volt...hanem annak a 17-nek, akiket hivtak, a helyünkre, a csapatunk helyére. Hogy eljátsszák, hogy mi vagyunk. Az újság meg hirdesse büszkén, hogy kupagyőztes lett a csapat. Ja, csak amazok még csak nem is a mi megyénkből voltak. De persze nekem is volt részem a sikerben. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a szomszédban lakó csaapattársaimtől és barátaimtől elkérjem a csapatmelegítőt ami kleett amazoknak. Nem, az sem volt kevésbé megalázó, mint végignézni utána az egészet a kispadról. Egy percet se, egy rohadt percet se..
Persze, volt jó meccsem is amit 0-2-ről megfordithattam volna, egyedül. Igen, az tényleg fordulópont lehetett volna. A szünetben beállva, amikor néztek, mindenki akinek meg akartam mutatni. És jól ment, még úgy is, hogy tele voltam görccsel akkor is, mégis, ott volt, ott lehetett volna.
Robi visszapasszolja, tizenhatoson belül, még mindig látom a hálón a lyukakat ahova rúgni akartam. Fölé.
Ketten mentünk egy védőre és a kapusra, passzoltam, les..Ahelyett, hogy elvittem volna és befejezem egyedül.
Szabadrúgás. Én rúgtam, 20 centivel fölé.
Meg tudtam volna csinálni. Mind a hármat. Ha nem görcsölök, ha nem szorongok, ha nincs bennem az amit belémvertek mindig és állandóan. Ha csak játék lett volna, aminek lennie kellett volna abban a korban. Nem kellett volna más, csak egy, egy rohadt gól, hogy legalább lett volna esélyem áttörni ezt, ledobi magamról ezt a rohadt terhet, ami akkor még csak lelki volt, most meg már itt van, 50 kiló fölösleg képében.
"Futtasd meg a kövért"...Jah, amikor 85 kiló voltam a 193 centimhez. Az anyád picsáját, utólag is 
Meh
El sem tudom mondani, mennyire gyűlölöm a testem. Mindent. Nincs olyan részem amire azt mondanám, tetszik. Semmi a világon. Undorító az egész.
Születésnap.
Azt gondoltam, hogy ez egy különleges nap az évben, vagy legalább valami amire várni lehet. Persze miután anya meghalt, kaptam már egy kis izelitőt gyerekként is, milyen az, amikor senkit nem érdekel. Aztán később, amikor újra lett családom, ez megváltozott, de ott is volt bennem egy olyan érzés, hogy "ja, igen, neked is most van" azok a napok sem voltak az "enyéim", de legalább valamennyire igen. Azután amikor eljöttem, és lett virtuális családom..ott bár éreztem, de persze az is lejjebb volt..évről évre. És most ez is eltűnt. Két embernek jutott eszébe. Persze, nyilván az én hibám...de akkor is rossz. Senkit nem érdekel
Kudarc meg a kezelése
Na, az az amit nem tudok megoldani. Még mindig nem. És ezért vagy az van, hogy bele se megyek olyan szituációkba, amiben ez lehetőség, vagy ha muszáj, akkor sokkal jobban megvisel, mint másokat. Azt hiszem, mert persze megbeszélni nem tudom senkivel. Ezt sem. És még mindig ott tartok, hogy nem merek bemenni egy új helyre. és nem mertem bemenni még egy rohadt mekibe sem amikor ideérkeztem. Álltam az ajtó elott és vártam. De mire? Mi a francra? Miért nem vagyok képes, miért ugrik össze a gyomrom ilyen helyzetektől? Miért rontottam el az egyetlen esélyem, hogy azt csináljam, amit tanultam. Ha már nem is igazából szeretem, de az legalább lett volna valami, valami kis szellemi kielégülés. De nem, álltam ott a szomszéd utcában amig letelik az idő. És utána azt kamuztam, hogy elkéstem. És utána nem hivtk többet. Miért is tették volna, ÉN basztam el. Azt is.
Mert nem jó. Soha semmi nem elég. A négyes nem elég. Több kell. Mert csak az a dolgod. Hát nem kellett volna, hogy csak az legyen. Annyi minden "dolgom" lett volna. Például megtanulni az ismeretlen helyzeteket kezelni. Nem félni. Megtanulni élni, barátkozni, játszani. MOST JOBB??? Itt vagyok, megvan a diplomám, csak szart se érek vele. Ezt amit most csinálok, meg eddig bármit amit csináltam, mind meg tudtam volna anélkül is. Sőt, jobban, többet is, és lett volna...Ha nem az a cél, hogy azonnal, 18 évesen egyetem..Ha valaki megkérdezte volna, engem mi érdekel, én mit csinálnék szivesen. Akár még azt is, hogy mit tanulnék inkább. De nem, mindenből kellett az ötös. Mindenből a legjobbnak kellett lenni.
Nem tudom, melyik a jobb. Az, amig volt egyáltalán ez a nyomás, vagy amikor megszűnt. Amikor semmi nem volt, 14 éves korom után. Azt hiszem, a legszarabbul jöttem ki. Nem, nem csak a tanulás lett volna az egyetlen esélyem. Legalábbis tuti, hogy nem igy. Abban igen, hogy nem is álmodhattam (miért is nem? Miért kellett az én esélyeim a kocsmával elbaszni??), arról, ami sokaknak szinte járt, de..igy nem. Igy csak eszem, emésztem magam, ha hibázok, és nem merek bemenni egy rendes étterembe.. Mert mi van ha...marad a meki...mélyen mélyen a szint alatt, ahol lehetnék. Majdnem azt mondtam, hogy a szint alatt amit érek, de...ha nem tudok változtatni, akkor egyszerűen ez a szintem.
Tavaly októberi, de semmi nem változott.
Ja, de, közben 35 lettem. Remek
Egy ismerős mondta pár órával ezelőtt, hogy úgy érzi, elrontotta az életét.. Hm.
34 éves vagyok és nincs semmim. Jó, ez nem igaz. Van pl. 40 kiló súlyfeleslegem. Van akkora tokám, mint Jabbának, és nagyjából úgy is nézek ki. Van még ezen kivül adósságom, még mindig nem vagyok nullán se. Persze, vannak nálam kövérebbek is, meg nagyobb adósság is van a világon, de..az egyrészről az ő problémájuk, másrészt nem egyszerre ennyi.
Ha pénteken, munka után történne valami, hány ember tudná.. Hánynak hiányoznál hétfőig. Nálam ez egy. Egyetlen egy. Aki ráadásul 1000 km-re van. Itt élek egy szobában egy házban, azt sem tudom kikkel. Se a nevük, de még a nemzetiségük sem, a felének sem. Itt vagyok már 5 rohadt éve egy undoritó házban egy szürke semmilyen városban és semmi mást nem csinálok, csak pazarlom el az életem. Nincsenek igazából barátaim, nincsenek szüleim, nincs senkim ezen a rohadt szigeten.
Van egy értéktelen diplomám és egy unalmas munkám. Legalább az biztos. Remek. És egyszerűen túl gyáva voltam váltani, pedig jöttek a lehetőségek egymás után. Még cégen belül is. Még a főnököm is kérdezte, kérte, de egyszerűen féltem a kihivástól. Hogy mi lesz, ha nem sikerül. Vagy nem sikerül jól.. Mi lenne, a világon SEMMI. De egyszerűen nem ment. Ezt kaptam, ezt hoztam. Rohadt gátlásokat, amiket a szüleimtől kaptam. Alig emlékszem valamire, de amire igen, az is majdnem minden negativ, rossz volt.
Emlékszem az általános iskolára, hogy a "felvételi" előtt anyukám teljesen ki volt borulva, amiért nem tudtam a páros után a páratlan számokat is. Mert muszáj volt, mindig, mindent. A legjobban. Nem lehet hibázni, mert mi lesz..mi lenne, egy szorongó önbizalomhiányos semmi. Mert igen, nekem egyetemre kell menni, és tanulni kell és NEM LEHET HIBÁZNI. Mert a négyes nem elég jó, mert a 97% nem elég. 100 kell, mindig, mindenhol.
Emlékszem az első próbálkozásra a gimnáziummal, negyedikben. Nem voltam készen semmilyen felvételire, de mennem kellett. Akarom? Senkit sem érdekel. Persze, hogy akarom, akarom, hogy büszkék legyenek a szüleim. És nem sikerült. Másfél pont kellett. Itt van előttem ahogy az ajtón nézzük a papirt, 114.5 a 116 helyett.
Hatodikban, újra. Már sikerül, de olyan nyomás, olyan elvárás volt, hogy megint nem emlékszem a jó dolgokra. Csak erre.Meg arra, hogy volt ugyan egy másik lehetőség, de az...szörnyűség, nem gimnázium. Az lehetetlen. Nekem gimnázium kell. Igaz, pont kezdett volna valami szocializáció, barátságok ilyenek, de erre nincs idő. Tanulni kell. Gimnáziumban, aztán meg egyetemen. Mert csak.
Azután, amikor végre találtam valamit, ami érdekelt is, engem, mint önmagam, jött apám és belémrúgott a másik oldalról is, lerombolva.. nem is az önbizalmam, az akkor jön, ha valami sikerül..már a hitem, hogy valami sikerülhet.
Emlékszem, mennyire örültem a labdának, hogy végre játszhatok. Végre valami ami érdekel, végre apukámmal..És azt a szégyent, amit még aznap éreztem "Nem lesz belőle semmi" Hát, nem is lett..igazad volt.
Igaza volt a nagynénémnek is. Amikor elkezdtem edzésekre járni, elkezdtek hatni a hormonok, elkezdtem izmosodni, kiegyenesedni a kerekségből, elkezdtem végre nem-kövér lenni, akkor azt mondta "úgysem tart sokáig, vissza fogod hizni" Igen, neked is igazad volt, miután nem lett belőlem semmi, elkezdtem visszahizni mindent. Ó, persze a kedves kis szünettel, amit apukámtúl kaptam, elismerésül az első sikeres év után az egyetemen. A nyarat a kollégiumban, minden nélkül, mert "ők nem fognak engem eltartani". 5000 forint egy hónapra, lekváros kenyér egy hétig, 72kg. És csodálkozik, hogy a kommunikáció gondolatától is hánynom kell amikor ez volt még a legenyhébb, amit kaptam.
Igaza volt a nagybátyámnak is.
Azt mondta, tanuljak, mert ez az egyetlen esélyem. Igen. Az volt. Ha valaki segitett volna. Legalább abban, hogy mi felé érdemes. Mert az egy dolog, hogy beüvöltenek a gimnáziumba, de utána..? Jó, azt hiszem, anyukámnak volt egy jó kifogása.. Csak, hogy még jobban érezzem, milyen igazságos a világ, hogy olyanok miatt rettegjek, amiről egy 15 évesnek tudnia se szabadna, hogy létezik. De belehúztam ebbe a sors izébe. Belehúztunk. Van még egy tiszta emlékem. 8 évesen, délutáni németóra után (nyilván..), hazaérjkezve ott volt. A sarokban, az ágyban, anyukámmal. Az öcsém 
Éjféll van. Szombat. És itt ülök a szobámban. Kupi van. Egész nap csak a kész dolgokat ettem. Mert egyszerűen nem volt erőm kimenni, még kaját csinálni sem. Lelkierőm. Nincs. Semmi. Se önbizalmam, se önbecsülésem. 3 éve járok edzeni, hogy legalább az alakom legyen már emberre hasonlitó. Ha már labdába rúgni soha többet nem fogok. 3 éve. És hiztam ezalatt 6 kilót, ugyanakkora izomtömegre. Nem tudom, Nem birom. Próbáltam felkelni reggelente, munka után. Nem megy. Ha egy hétre össze is szedem magam, utána szétesek és két hétig semmi. Nem tudom. Nem tudom egyedül. És ahova mehetnék, se mehetek, mert öntudatlanul is csapdát épitettem magamnak. Nem mondtam igazat a legelején azoknak az embereknek, akiket a barátaimnak mondhatok. Vagyis mondhattam, alig beszélünk már. És ha elvesztem ő(ke)t, vége, mindennek. Még most is úgy érzem. Nincs semmi értelme. Semminek. Sehova sem haladok, senkit nem érdekelne, ha nem lennék. Hiába várták el, nem tudtam. Még azt sem. Nem, hogy kiemelkedni, még egy normális életet sem. Hiába volt meg a képesség, az kevés. Kevés. Nem elég. Nem elég jó.