Egy ismerős mondta pár órával ezelőtt, hogy úgy érzi, elrontotta az életét.. Hm.
34 éves vagyok és nincs semmim. Jó, ez nem igaz. Van pl. 40 kiló súlyfeleslegem. Van akkora tokám, mint Jabbának, és nagyjából úgy is nézek ki. Van még ezen kivül adósságom, még mindig nem vagyok nullán se. Persze, vannak nálam kövérebbek is, meg nagyobb adósság is van a világon, de..az egyrészről az ő problémájuk, másrészt nem egyszerre ennyi.
Ha pénteken, munka után történne valami, hány ember tudná.. Hánynak hiányoznál hétfőig. Nálam ez egy. Egyetlen egy. Aki ráadásul 1000 km-re van. Itt élek egy szobában egy házban, azt sem tudom kikkel. Se a nevük, de még a nemzetiségük sem, a felének sem. Itt vagyok már 5 rohadt éve egy undoritó házban egy szürke semmilyen városban és semmi mást nem csinálok, csak pazarlom el az életem. Nincsenek igazából barátaim, nincsenek szüleim, nincs senkim ezen a rohadt szigeten.
Van egy értéktelen diplomám és egy unalmas munkám. Legalább az biztos. Remek. És egyszerűen túl gyáva voltam váltani, pedig jöttek a lehetőségek egymás után. Még cégen belül is. Még a főnököm is kérdezte, kérte, de egyszerűen féltem a kihivástól. Hogy mi lesz, ha nem sikerül. Vagy nem sikerül jól.. Mi lenne, a világon SEMMI. De egyszerűen nem ment. Ezt kaptam, ezt hoztam. Rohadt gátlásokat, amiket a szüleimtől kaptam. Alig emlékszem valamire, de amire igen, az is majdnem minden negativ, rossz volt.
Emlékszem az általános iskolára, hogy a "felvételi" előtt anyukám teljesen ki volt borulva, amiért nem tudtam a páros után a páratlan számokat is. Mert muszáj volt, mindig, mindent. A legjobban. Nem lehet hibázni, mert mi lesz..mi lenne, egy szorongó önbizalomhiányos semmi. Mert igen, nekem egyetemre kell menni, és tanulni kell és NEM LEHET HIBÁZNI. Mert a négyes nem elég jó, mert a 97% nem elég. 100 kell, mindig, mindenhol.
Emlékszem az első próbálkozásra a gimnáziummal, negyedikben. Nem voltam készen semmilyen felvételire, de mennem kellett. Akarom? Senkit sem érdekel. Persze, hogy akarom, akarom, hogy büszkék legyenek a szüleim. És nem sikerült. Másfél pont kellett. Itt van előttem ahogy az ajtón nézzük a papirt, 114.5 a 116 helyett.
Hatodikban, újra. Már sikerül, de olyan nyomás, olyan elvárás volt, hogy megint nem emlékszem a jó dolgokra. Csak erre.Meg arra, hogy volt ugyan egy másik lehetőség, de az...szörnyűség, nem gimnázium. Az lehetetlen. Nekem gimnázium kell. Igaz, pont kezdett volna valami szocializáció, barátságok ilyenek, de erre nincs idő. Tanulni kell. Gimnáziumban, aztán meg egyetemen. Mert csak.
Azután, amikor végre találtam valamit, ami érdekelt is, engem, mint önmagam, jött apám és belémrúgott a másik oldalról is, lerombolva.. nem is az önbizalmam, az akkor jön, ha valami sikerül..már a hitem, hogy valami sikerülhet.
Emlékszem, mennyire örültem a labdának, hogy végre játszhatok. Végre valami ami érdekel, végre apukámmal..És azt a szégyent, amit még aznap éreztem "Nem lesz belőle semmi" Hát, nem is lett..igazad volt.
Igaza volt a nagynénémnek is. Amikor elkezdtem edzésekre járni, elkezdtek hatni a hormonok, elkezdtem izmosodni, kiegyenesedni a kerekségből, elkezdtem végre nem-kövér lenni, akkor azt mondta "úgysem tart sokáig, vissza fogod hizni" Igen, neked is igazad volt, miután nem lett belőlem semmi, elkezdtem visszahizni mindent. Ó, persze a kedves kis szünettel, amit apukámtúl kaptam, elismerésül az első sikeres év után az egyetemen. A nyarat a kollégiumban, minden nélkül, mert "ők nem fognak engem eltartani". 5000 forint egy hónapra, lekváros kenyér egy hétig, 72kg. És csodálkozik, hogy a kommunikáció gondolatától is hánynom kell amikor ez volt még a legenyhébb, amit kaptam.
Igaza volt a nagybátyámnak is.
Azt mondta, tanuljak, mert ez az egyetlen esélyem. Igen. Az volt. Ha valaki segitett volna. Legalább abban, hogy mi felé érdemes. Mert az egy dolog, hogy beüvöltenek a gimnáziumba, de utána..? Jó, azt hiszem, anyukámnak volt egy jó kifogása.. Csak, hogy még jobban érezzem, milyen igazságos a világ, hogy olyanok miatt rettegjek, amiről egy 15 évesnek tudnia se szabadna, hogy létezik. De belehúztam ebbe a sors izébe. Belehúztunk. Van még egy tiszta emlékem. 8 évesen, délutáni németóra után (nyilván..), hazaérjkezve ott volt. A sarokban, az ágyban, anyukámmal. Az öcsém 
Éjféll van. Szombat. És itt ülök a szobámban. Kupi van. Egész nap csak a kész dolgokat ettem. Mert egyszerűen nem volt erőm kimenni, még kaját csinálni sem. Lelkierőm. Nincs. Semmi. Se önbizalmam, se önbecsülésem. 3 éve járok edzeni, hogy legalább az alakom legyen már emberre hasonlitó. Ha már labdába rúgni soha többet nem fogok. 3 éve. És hiztam ezalatt 6 kilót, ugyanakkora izomtömegre. Nem tudom, Nem birom. Próbáltam felkelni reggelente, munka után. Nem megy. Ha egy hétre össze is szedem magam, utána szétesek és két hétig semmi. Nem tudom. Nem tudom egyedül. És ahova mehetnék, se mehetek, mert öntudatlanul is csapdát épitettem magamnak. Nem mondtam igazat a legelején azoknak az embereknek, akiket a barátaimnak mondhatok. Vagyis mondhattam, alig beszélünk már. És ha elvesztem ő(ke)t, vége, mindennek. Még most is úgy érzem. Nincs semmi értelme. Semminek. Sehova sem haladok, senkit nem érdekelne, ha nem lennék. Hiába várták el, nem tudtam. Még azt sem. Nem, hogy kiemelkedni, még egy normális életet sem. Hiába volt meg a képesség, az kevés. Kevés. Nem elég. Nem elég jó.
