"Soha nem lesz belőle semmi"

"Eszedbe se jusson, hogy ebből fogsz megélni"

"Ezen a szintem 20 percet tud játszani"

"Peti egyedül megfordíthatta volna a meccset"

"Futtasd meg a kövért!"

Most, hogy már teljesen biztosan végetért ez (is) az életembe, azt hiszem, itt az ideje végigrágni magam rajta. Persze rég vége már ennek, az utolsó "hivatalos" meccsem 2008-ban volt, Törökbálint-ELTE 6-2, a szünetben álltam be és volt egy szabadrúgásom ami fölé ment. Ha tudom, hogy az az utolsó, lehet jobban megjegyzem..vagy legalább jobban lefelé rúgtam volna.. Mindegy, valószínű én emlékszem már bármire is az egész meccsből, ha meg nem, leellenőrizni úgysem tudja senki. És miért tudom már, hogy az volt az utolsó? Vagyis..miért tudtam ezt most elfogadni? Megvannak a lábaim, igazából még öreg sem vagyok, de.. Ahhoz, hogy akár egy baráti focira el tudjak menni anélkül, hogy leégetném magam, ahhoz is legalább 30 kilót kellene leadnom, egyesülethez meg...40, legalább. Az pedig a jelenlegi tempóval (+1 kiló havonta) igen sokáig eltartana és akkor meg már tényleg öreg lennék. A baráti focihoz meg, nos, kellenének barátok is. Itt sincs, ott sincs, sehol sincs. Szóval, vége.

De hogy kezdődött?

"Soha nem lesz belőle semmi"

12-13 éves lehettem amikor elkapott az, hogy focizni, csak focizni, mindig. Előtte kosaraztam pár hónapot, meg volt karate is, de a foci volt az ami igazán. És nagyon szerettem volna egy labdát, szóval a következő születésnapomra meg is kaptam. Emlékszem, tudtam, és vártam annyira annyira nagyon. És úgy gondolták, vicces lesz ha az öcsém gumilabdája lesz a papírban. Hát...az volt, valakinek biztosan, emlékszem, mindenki milyen jót nevetett. Rajtam kívül persze, de a poén az poén nem igaz?

Aztán persze megkaptam az igazit is, és el is mentünk kipróbálni, apával.. és utána mondta azt, amit. Nem nekem persze, de én is hallottam. Külön jól esett a vicc után. Aztán jött a másik, hogy ne is álmodjak. Persze, végülis igaza volt, mindkettőben, csak nem biztos, hogy ez a legjobb módja ezeket közölni. Persze, nyilvánvaló, hogy ha valaki 12 évesen kezdi el, abból akkor lesz csak valami, ha kivételesen tehetséges ÉS megkapja a hátteret, amibe beletartozna pl a szülői támogatás is. Egyébként is elcseszett volt addigra már sokminden, de igy belegázolni valamibe amit tényleg szerettem azoktól akiktől a legkevésbé kellett volna..

Nem véletlen azt hiszem ezek után, hogy úgy ment tovább, ahogy. Már egyébként is önbizalomhiányosan, agyonnyomva az elvárásoktól, akkor jöhet a csapatban játék. Igaziból, nagypályán, klubban. Fél év alatt egy edzésről sem hiányoztam, élveztem, hogy fejlődök, erősödök.. csak a meccsek ne lettek volna.

A legelső

4-kor indultunk, reggel, busszal, jó volt, annyira jó volt..egészen addig, mig el nem kezdődött, egy sokkal jobb csapat ellen, sokkal sokkal sokkal jobb csapat ellen, óriási égés, nagyonsok-0, de valahogy..mintha a többieket nem érdekelte volna, nevetgéltek jól elszórakoztak a visszaúton, amikor nekem sírni lett volna kedvem.

Pláne, hogy utána a meccseken mindig bennem volt a görcs, hogy nem elég, nem vagyok elég jó, itt se, ott se, sehol se. Pedig akkor még olyan edzőnk volt aki odavaló volt, 13-14 éves fiúk közé, tanított, magyarázott, mit miért és hogyan, de aztán munkát kapott az államokban és ott kellett hagyjon minket, nyilván, én is ezt tettem volna.

Utána jött Z, aki még apámmal együtt játszott, ő lett az edzőnk, úgy tűnt, nem lesz sok változás, csak valahogy a heti 4 edzésbő lett 3..aztán 2...és a meccsek, egyre nyomasztóbbak, csak még jobban görcsöltem, pláne amikor a pálya túlső végéről üvöltözött, hogy mit csináltam már megint. Sokszor visszaüvöltöttem volna, hogy én is tudom, hogy elbasztam, kurvára nem segít ha még rá is kontráz. De csak egyre frusztráltabb lettem, ahogy leszarta az egészet. Nem értem, nem értem miért nem lehet ennek a korosztálynak még "csak" játszani. Játszani a meccseket és kijavitani a hibákat edzéseken. ÉS MEGDICSÉRNI AMIKOR VALAMI JÓT CSINÁL AZ A SZERENCSÉTLEN. Ki a faszt érdekel az eredmény, leszámitva persze ezeket. De esküszöm, ha az élete múlna rajta se tudná megmondani mi volt annak a meccsnek az eredménye, ami után percekig üvöltöztött velem az öltözőben, hogy mit basztam el. Pedig csak annyi történt, hogy nem tudtam egyszerre két helyen lenni és próbáltam használni a fejem. Igen, nem sikerült és gólt kaptunk belőle. NA ÉS AZTÁN?? Igen, azzal lett 4-0 és a végén 5-1-re kikaptunk, és akkor mi van? A világon senkit nem érdekel, már a pálya sincs meg, én is csak azért emlékszem az egészre, mert az a rohadt szégyen belémégette, hogy nem vagyok elég jó. Semmire.

És persze ez az ember azóta is a helyi atyaúristen az utánpótlásban, a Mester aki ott van és a gyerekek szeme csillog amikor csak ránéznek, csak éppen évek óta nem tudtak kinevelni egy épkézláb játékost. Na vajon miért.

Mint a másik fasz aki utána jött, akinél az volt az edzés, hogy kiadta a labdát, hogy játsszunk amig ő bent vedel, a meccs előtti """"""""""taktika""""""""" meg az volt, hogy elmondja ki melyik számban játszik, úgy mint a 2 az a jobbhátvéd 3 a söprögető 4 a balhátvéd, a 21. században, taktikát meg azért nem mond, mert ennyi idősen már tudni kell, hogy mit hogyan játszunk. 16-17 éves gyerekekről beszélünk akiket ekkor kellene megtanitani a taktikára!!!!!!!!! Azán 30 meccsen szerzett 4 ponttal sikerült megszerezni a dicsőséges 16. helyet. 16-ból.

És ez is még nyilatkozik az újságokban, mint regionális utánpótlásfejlesztési igazgató és ne verje az ember a fejét a falba. A sajátomat vagy az övét.

Oh, ha már újság. Még abban is szerepeltem. Csapatfotón. Mint egy nemzetközi tornán győztes csapat tagja. Mert meghívták a csapatot, Franciaországba. Német, francia, spanyol, olasz csapatok közé, bizonyám. És a csapat meg is nyerte. Ráadásul gólt sem kapva, ahogy az az újságban is szerepelt. Egy apró pici hibával az egészben. A 20 játékosból hárman voltunk tényleg a csapat tagjai. Igaz, hogy minket hívtak, de sajnos a csapat nem volt elég jó ahhoz, hogy...játszon? Ugyan, az senkit nem érdekelt, kérem, egy U15-ös húsvéti tornán semmi más nem számithat, mint az eredmény. Hiszen ott volt a messze földön híres Teutonia Kleinenbroach. Akikkel az elődöntőben játszottunk. És még 4-0-nál sem kaptunk egy percet se. Már mi, akik a meghívott csapatból voltunk. Kivéve persze egyvalakit..az elnök fiát. Ő játszhatott pár percet. A másik kettő, F és én. Nos, mi végignéztük az egész kupát, melegítettünk, vagy éppen odaadtunk a sipcsontvédőket amikor az edző közölte, hogy mi ma egyik meccsen sem játszunk. Aki nem is a mi edzőnk volt...hanem annak a 17-nek, akiket hivtak, a helyünkre, a csapatunk helyére. Hogy eljátsszák, hogy mi vagyunk. Az újság meg hirdesse büszkén, hogy kupagyőztes lett a csapat. Ja, csak amazok még csak nem is a mi megyénkből voltak. De persze nekem is volt részem a sikerben. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a szomszédban lakó csaapattársaimtől és barátaimtől elkérjem a csapatmelegítőt ami kleett amazoknak. Nem, az sem volt kevésbé megalázó, mint végignézni utána az egészet a kispadról. Egy percet se, egy rohadt percet se..

Persze, volt jó meccsem is amit 0-2-ről megfordithattam volna, egyedül. Igen, az tényleg fordulópont lehetett volna. A szünetben beállva, amikor néztek, mindenki akinek meg akartam mutatni. És jól ment, még úgy is, hogy tele voltam görccsel akkor is, mégis, ott volt, ott lehetett volna.

Robi visszapasszolja, tizenhatoson belül, még mindig látom a hálón a lyukakat ahova rúgni akartam. Fölé.

Ketten mentünk egy védőre és a kapusra, passzoltam, les..Ahelyett, hogy elvittem volna és befejezem egyedül.

Szabadrúgás. Én rúgtam, 20 centivel fölé.

Meg tudtam volna csinálni. Mind a hármat. Ha nem görcsölök, ha nem szorongok, ha nincs bennem az amit belémvertek mindig és állandóan. Ha csak játék lett volna, aminek lennie kellett volna abban a korban. Nem kellett volna más, csak egy, egy rohadt gól, hogy legalább lett volna esélyem áttörni ezt, ledobi magamról ezt a rohadt terhet, ami akkor még csak lelki volt, most meg már itt van, 50 kiló fölösleg képében.

"Futtasd meg a kövért"...Jah, amikor 85 kiló voltam a 193 centimhez. Az anyád picsáját, utólag is